Rock Suli Mitrovicában: „Nincs semleges zóna”

2010.09.06 - Linder Bálint

Az észak-kosovói városban a háború vége óta albánok és szerbek egymástól elzárva, két külön világban élnek. Egy civil kezdeményezés a fiatalok révén zenével szeretné közelebb hozni a közös problémával küszködő közösségeket. Normalizálódhatnak-e a viszonyok, amíg a nagypolitikában nem képesek egy kottából játszani?   

A Mitrovicát (albánul: Mitrovicё, vagy Mitrovica; szerbül: Koszovszka Mitrovica) kettészelő Ibar-folyó hídjához délről kosovói rendszámú autó közelít. Ott álldogálunk, ahol az albán és szerb tüntetők farkasszemet szoktak nézni egymással - mielőtt a kövekhez, botokhoz, lőfegyverekhez nyúlnának. A kocsi a kihalt demarkációs vonalon előre gurul az egyenruhásokig: a francia KFOR-os (a NATO helyi békefenntartó hadereje) katonák csak benéznek az ablakon, a kosovói rendőrök vetnek egy pillantást a papírokra is. A sofőr a túloldalon megáll és lecseréli a rendszámtáblát: a település a folyótól északra de facto szerb felségterület. Egy másik ország, saját törvényekkel, ahol nem tanácsos kosovói felségjelzésű járművel furikázni.

A Pristinától és Szerbiától is alig egy órányira, az ország északi részén fekvő nyolcvanezres egykori bányászváros a jugoszláv időkben prosperáló, etnikailag kevert és problémamentes helynek számított. A milosevicsi politikai sovinizmus dühöngése és az albánok függetlenségi törekvései előkészítették; a 1998-99-ben zajló fegyveres harcok bevégezték a város kettészakadását. Az összecsapások nyomán a szerbek (az eleve albán többségű) délről északra, az albánok (a szerb többségű) északról délre menekültek; mindkét oldalra szép számmal érkeztek máshonnan elűzött emberek is. Egy jól elkülönülő albán tömb megmaradt egy északi városrészben, délen összesen egy tucatnyi szerb él. Mitrovica a háború után az etnikai megosztottság jelképe lett, ahol a szerb csapatok kivonulásával és az ENSZ megérkezésével az erőszak nem ért véget. A Richard Holbrooke által akkor Európa legveszélyesebb helyének titulált városban azóta is számos véres összecsapás volt, amelynek többször békefenntartók is célpontjai és áldozatai lettek. 2004-ben az itteni zavargások végigsöpörtek az egész országon, két éve és idén nyáron is történtek halálos áldozatokkal járó incidensek. A koszovói szerbek kétharmada déli enklávékban él, de a hídon túli országrészt Pristina a függetlenség kikiáltása után sem tudta ellenőrzése alá vonni. Az Ibartól északra a nemzetközi szervezetek (az ENSZ, a NATO, az EU rendőri és polgári missziója) befolyása is jelentéktelen. Az ezer négyzetkilométeres, 95%-ban szerb népességű terület gyakorlatilag Belgrád fennhatósága alatt áll és egyáltalán nem akar Kosovóhoz tartozni - az ellentétes nézetek ütköző zónája Mitrovica. Északon dinárral fizetnek, a szerbiai önkormányzati voksolás idején választanak saját képviselőtestületet, az iskolákban a szerb tantervet követik, a közalkalmazottak fizetését Belgrád állja. A régió és a pangó határváros benyomását keltő Mitrovica státusza a kosovói rendezés egyik kulcskérdése.

A sekély vizű folyó mindkét partján a szünidő utolsó napjait élvező tinédzserek üldögélnek. A több mint tíz éve tartó patthelyzetben lassan felnő egy generáció, amelyiknek nincs igazán emléke a háborúról, de a másik oldalt is csak a híradóból ismeri és annak nyelvét sem érti. Milos Drazevic, a Community Building Mitrovica (Közösségépítés Mitrovicában, CBM) nevű szervezet 29 éves munkatársa a fiatalabb szerbek utolsó nemzedékéhez tartozik, amelyik tud albánul. A család sokáig a déli oldalon élt, Milos ma a hídtól kőhajításnyira található irodánál délebbre akkor megy, ha nagyon muszáj: a következmények kiszámíthatatlanok. „Pedig a város régen tényleg multikulturális volt, országosan híres zenei élettel. Albán-szerb vegyes jazz, blues és rock bandák játszottak mindenfelé.” Ez lebegett a holland alapítású Musicians Without Borders (Zenészek Határok Nélkül, MWB) nemzetközi szervezet szeme előtt, amikor elhatározták, hogy izraeli, macedóniai és boszniai projektjükhöz hasonlóan zenével, közös muzsikálás segítségével próbálják a sebeket gyógyítani és a bizalmat újjáélesztve a megbékélést elősegíteni. A megálmodott Mitrovica Rock School egyben a hajdani pezsgő zenei élet feltámasztására tett kísérlet, ahol a kevés felemelkedési lehetőséget nyújtó város reménybeli rocksztárjait képzik. „Ha az albán és szerb szervezett bűnözés gond nélkül együttműködhet, akkor a zenélő fiatalok miért ne?” - kérdezte magától annak idején Milos, aki a CBM részéről menedzseli a sok tipródás után két éve elindított projektet. A válaszra nem kellett sokat várni. Az eredeti elképzelés szerint az albán és a szerb gyerekek egy épületben tanultak volna és közös helyi fellépéseket terveztek. „A híd tőszomszédságában, a város közepén akartunk egy helyet. De gyorsan kiderült, hogy ez nem fog menni. A szülők féltik a gyerekeket és tartanak saját közösségük reakcióitól” - magyarázza Wendy-Hassler Forest, MWB holland munkatársa. „Nincs semleges zóna, a híd közepén meg nem tarthatunk órákat. Az eseményeket figyelve közben rájöttünk, hogy ebben az instabil helyzetben nem is lehet vállalni a felelősséget. Elég egy rossz beszólás, ne adj Isten egy pofon, aminek híre megy és kész. Mitrovica ma is könnyen robban” - emlékezet Milos.

Így végül a rock sulit is feldarabolták: egy működik északon, egy délen, délutánonként profi zenészek foglalkoznak a tehetséges lányokkal és fiúkkal. A hivatalos tavaly szeptemberi megnyitón előbb az egyik, aztán a másik oldalon koncerteztek: a szervezők, barátok, szimpatizánsok kis csapata így is némi drukkal sétált a helyszínek között. Év közben közös próbát, programokat sem tartanak: az albán és szerb gyerekek ma csak az országon kívül tudnak találkozni. A macedón fővárosban tavaly nyáron megrendezett táborozáson a hetven diák legjobbjai vehettek részt; a közös próbák közben barátkoztak, együtt buliztak és a végén koncertet adtak. Wendy és Milos áttörésként élte meg, hogy albán és szerb szülők egy busszal utaztak a helyszínre, még ha a zenedébe nem is a szélsőségesen nacionalista családok íratják be gyerekeiket. A skopjei együttlét óta a fiatalok a közösségi oldalak és blogok révén tartják a kapcsolatot, de emiatt Wendy nem aggódik. „Radar alatt repülünk. Az ultrák itt még nem nézik a Facebook-ot”.

Délután egy általános iskolában néhány albán tinédzser jammel, az idei skopjei turnéra készülnek. „ … In your head, in your head they are fighting, With their tanks and their bombs, And their bombs and their guns. In your head, in your head, they are crying ...” - énekli egy lány érthető átéléssel a Cranberries-től az északír erőszakról szóló Zombie című számot. A beszélgetés nyikorogva indul, kísérőink pedig láthatóan nem nagyon szeretnék, ha politikáról, vagyis szerbekről és albánokról társalognánk - az idelátogató belgrádi és pristinai újságírók provokatív kérdései miatt rossz tapasztalataik vannak. A szervezők annyira óvatosak, hogy a mindennapokat meghatározó konfliktusról, a megosztottságról sem szoktak beszélgetni a fiatalokkal. „Ha erre terelődik a szó, rögtön szerbként, albánként kezdenek el viselkedni. A szülők pedig a tanulás és nem a ’propaganda’ miatt küldik ide a gyerekeket” - védekezik Wendy. Milos szerint a projekt így is használ. „Rengeteg az előítélet mindkét oldalon és ezek itt változnak. Már attól leesik az álluk, hogy a másik oldalon is normális zenéket szeretnek és nem valami műnépies vackot. Felfedezik, hogy több közös vonásuk lehet egy túloldali hosszú hajú sráccal, mint a saját kopasz szomszédjukkal. Eddig egy fiút kellett eltanácsolni rasszista szövegelés miatt, de bűnbánó volt és visszavettük.” Ezzel együtt úgy tűnik, hogy a Mitrovica Rock School ma legalább annyira indikátora, mint előmozdítója a helyzetnek. Jellemző, hogy a város mindkét felén már szélesebb körben ismert iskola kapcsán sokan nem tudják, hogy a kezdeményezésnek a másik parton van egy ikertestvére.

A suli a szerb oldalon sincs messze a hídtól, a szegényes kis utcában félig lerombolt ház jelzi, hogy az albán szomszédot nem várják vissza. Már messziről komoly zúzás hallatszik - egy régi családi ház házilag hangszigetelt szobájában három fiú és egy lány elszántan gyakorol. A srácoknak nincsenek albán ismerősei, sohasem mennek a túloldalra és lakonikusan válaszolgatnak a kortársaikkal kapcsolatos kérdésekre. „Nem érdekel a politika. Ők is zenészek, együtt játszunk és kész. Igen, otthon beszélünk erről, de abban sincs semmi érdekes” - zárja rövidre a kíváncsiskodást a dobos. Jelena, az énekes csak egy kicsit beszédesebb. Egy másik hasonló program révén lett egy albán ismerőse, az interneten tartják a kapcsolatot. „,Izgalmas, hogy nemsokára együtt játszhatok velük. A mamám nagyon támogatja, hogy ide járok.” A szünet végével a ház előtt Goram-mal, az egyik gitár tanárral beszélgetünk. „Én is egy vegyes bandában játszottam, de ennek rég vége. Rengetegen elmentek innen, azóta csak hírből hallunk egymásról. Főleg akkor teszem ki a lábam a városból, ha a szerb enklávékban turnézunk: éttermek, kis művházak, lagzik ilyesmi – ebből élünk. Hogy csökkennek-e az előítéletek a gyerekekben? Nézd, amíg a színpadon együtt nyomják, addig tuti, nincs bajuk egymással. Hogy utána mi van a fejükben, azt nem tudom.” Az álmából este ébredező északi városrészben a fő utca szegényes kirakatai előtt intenzív korzózás indul. Milos törődöttnek tűnik. „Az egyes emberekkel kapcsolatos véleményüket meg tudjuk változtatni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz a másik közösség iránti érzéseikre is. Az egyikük a múltkor azt mondta: ’Hé, ezek a fiatalok nem lehetnek bűnösök, hiszen velem egykorúak…. Legfeljebb a szüleik’. Ha pedig valami szarság történik, akkor látjuk a Facebook-os hozzászólásokból, hogy visszaesnek. Végtére is itt emberek szoktak meghalni.”

„Mitrovica legnagyobb ellensége ma nem az etnikai megosztottság, hanem a munkanélküliség, a szegénység, a perspektívátlanság, az elhanyagolt közszolgáltatások” - állítja a Kosovo Stability Initiative (KSI) nevű szervezet tavaly decemberi elemzése. A konfliktus padlóra küldte a nyolcvanas évek végi bányabezárásokkal fél térdre rogyott várost, egy természetes gazdasági, igazgatási és közszolgáltatási egység darabolódott fel. Az országosan is 47%-os munkanélküliség itt 70%, a befektetők a bizonytalanság miatt elmaradnak, az infrastruktúra és a közszolgáltatások az alacsony adóbevételek miatt egyre rosszabb állapotba kerülnek, a közbiztonság is romlik. Északon alig működik az igazságszolgáltatás, délen nincs rendes kórház, az alap-és középfokú oktatás mindkét oldalon súlyos gondokkal küzd. Szerb és albán fiatalok, képzett szakemberek tömegesen vándorolnak el. A gondok leküzdését nehezíti, hogy a két oldal önkormányzatai nem ismerik el egymást, együttműködni sem nagyon hajlandóak. (A 2007-ben Oroszország által megfúrt Ahtisaari-terv értelmében is saját önkormányzatot választott volna a két városrész, de egy közös bizottság és a kosovói fennhatóság összekötötte volna őket). „Nem kell elismerésről, státuszról beszélni, a közös érdekek mentén nagypolitikai elmozdulás nélkül is el lehet kezdeni dolgozni. A lakosság megoldásokat akar. A status quo csak a bűnözőknek, a szélsőségeseknek és bizonyos politikusoknak jó” – állítja Valdete Idrizi, a CBM albán igazgatója, aki két friss példát is felhoz. Májusban itt rendezték a hasonló helyzetű városok platformjának (Cities in Transition) vándorgyűlését, ahol sikerült egy asztalhoz ültetni a városatyákat azzal, hogy titulust nem írtak a névtáblákra. Ennél fajsúlyosabb eredmény, hogy a felek a napokban szignálnak egy megállapodást bizonyos közös közszolgáltatási problémák megoldása kapcsán - igaz, nem egymással, hanem mindketten a CBM-mel szerződnek. Az igazgató szerint mindez azért következhetett be, mert a lakosság türelme elfogyott és a szélsőségesek pozíciói gyengültek. Északon a válság miatt visszaesett a belgrádi támogatás, az egész város a bőrén érzi a patthelyzetet és beérni látszik a hozzájuk hasonló civilek munkája is. Idrizi szerint az emberek egy jelentős csoportja a legnehezebb időkben is békepárti volt; a 2004-es zavargások alatt sok család megvédte egymást és ma is rengetegen enyhülésért fohászkodnak. Az ultrák és közöttük találjuk azokat a dermedten várakozó mitrovicaiakat, akik egyik fülükkel Belgrádot, a másikkal Pristinát hallgatják. Mivel azonban a város vezetői, a befektetők és a szélsőségesek is a nagypolitikai széljárást figyelik, a legsúlyosabb közös problémákat aligha lehet átfogó rendezés nélkül felszámolni.

A hágai bírósági döntés utáni helyzet remek alkalom, hogy Belgrád és Pristina az EU segítségével végre eltaláljon a tárgyalóasztalhoz; már ha egy percig is komolyan gondolják az európai integrációt - állítja az International Crisis Group (ICG) augusztus végi jelentése. Belgrád júliusban pórul járt és lassan be kell látnia, hogy a hajó elment, de fél kézzel is sokáig tudja fojtogatni Kosovót, ha blokkolja nemzetközi elismerését és részvételét a számára létfontosságú regionális szervezetekben. Ha a felek most nem kezdenek valamit egymással, akkor a helyzet évekre befagy, a közeledő választási ciklusok légköre aligha kedvez az óhatatlan és fájdalmas kompromisszumoknak. A belgrádi, pristinai, európai és amerikai politikusokat, diplomatát meginterjúvoló szervezet a gigantikus nézetkülönbségek és bizalmatlanság ellenére lát halvány esélyt az előrelépésre: felhívják a figyelmet például arra, hogy korábban Belgrád en bloc elutasította az új állam függetlenségét, ma viszont annak egyoldalúan kinyilvánított változatát tartja elfogadhatatlannak. Az EU és az USA azt szeretné, ha egy esetleges tárgyalások bizalomerősítést szolgáló technikai kérdésekkel (kommunikáció, közlekedés, vámok stb.) kezdődnének. Az ICG viszont azt javasolja, hogy ne zárják ki a legmagasabb szinten zajló és átfogó tárgyalásos rendezés elindításának lehetőségét, aminek a végén Szerbia valamilyen formában elismerheti Kosovót. A szervezet szerint a legnehezebb kérdés falat a húsz éve szerb fennhatóság alatt álló északi területek sorsa (Kosovótól 1989-ben vették el autonómiáját, azóta nem ura ennek a résznek. L.B.). Mivel nem valószínű, hogy Pristina magától képes lesz integrálni a területet, a nemzetközi közösség pedig biztos nem lesz hajlandó ezt helyettük fegyverrel megtenni, három lehetséges forgatókönyv marad. A szerb lakta területeknek Kosovón belül jelentős önrendelkezést kínáló Ahtisaari-terv végrehajtása északon is; még szélesebb autonómia biztosítása; a vitatott rész elcserélése a zömmel albánok- lakta dél-szerbiai Presevo-völgyre (már ha a helyiek is úgy akarják). A koszovói szerb politikusok és Belgrád az első két megoldás kapcsán nem túl lelkes, hiszen a régió a gyakorlatban (ha komoly nehézségek és áldozatok árán is) már most is szinte teljes egészében önmagát igazgatja. Többen közülük inkább Kosovó felosztásában látják a kiutat - ami szerintük meghozná a maradék ország elismerését - ettől viszont Pristinát a guta kerülgeti. Ott a még szélesebb autonómiát is pimaszságnak tartják és néhány név nélkül nyilatkozó politikus akkor már a területcsere lehetőségét érzi a legkevésbé elfogadhatatlannak - amit bizonyos belgrádi tisztviselők sem tartanának teljesen ördögtől valónak. Ettől viszont a nemzetközi közösségi nagyon fázik, egy ilyen ügylet hatását beláthatatlannak tartják ugyanis a macedóniai albánok és a boszniai szerbek törekvésései szempontjából. A dominó-hatás miatt nevezte őrültségnek az ötletet a Narancs kérdésére Engjellushe Morina, az KSI igazgatója is. A területcserét az ICG sem szorgalmazza, de a kockázatokat újra mérlegre téve (a két problémás terület vezetőinek ambícióit is megvizsgálva) saját korábbi álláspontját is felülbírálva már nem tartja a balkáni békére annyira veszélyesnek a kiegyezésnek ezt a módját. Mindenképpen dűlőre kell jutni a 2004-ban (is) megtámadott és részben porig égetett nevezetesebb ortodox templomok, kolostorok hathatós védelméről - a szerbek a nagykövetségekhez hasonló státuszt, területenkívüliséget kérnek a szívűknek kedves helyszínek számára. Ha Boris Tadic és Hashim Thaci nem tud, nem akar a nagy kérdésekről tárgyalni, akkor az ICG szerint jöjjenek az olyan megbeszélések, amelyek révén a koszovói szerbek és albánok életnívója érdemben javulhat.

FaLang translation system by Faboba